"Velence a világ közepe. Az egyik közepe legalábbis, mert a világnak több közepe van..."  Írta valaha Szerb Antal.  E gondolatok jegyében szerveződött a rázsós diákok idei világjáró kalandja. Ha az ember egy másik országba kíván utazni, s nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint a "világ közepét", ahol a szárazföld nem sok, s ezen több tízezrek osztozkodnak naponta, nem árt időben felkészülni. Mi idejekorán, már a tavalyi olaszországi kiruccanásunkról hazatérve el kezdtük tervezgetni utunkat. Olyan helyre kívántunk eljutni, ahol ott a tenger, ahol a kultúrák és műemlékek a mindennapok díszletei, ahol a história és a művészettörténet kézzel tapintható, ahol Petrarca, Napóleon és  Thomas Mann mellett a világtörténelem számtalan VIP- ja megfordult . Eklektika a köbön!
Kirándulásunkat közkívánatra 2 naposra terveztük. Első nap a lagúnák városát kerestük fel. Pirkadatkor indultunk. Szlovéniában, Trojaneban álltunk meg szusszanni, s megkóstolni a híres óriás fánkokat. Már a Velencébe való bejutás is élmény volt, hiszen a földnyelv, - melyen keresztül elértük a külvárost - a tengerre épült, kettészelve a víztükröt. Az "újrahasznosítás csodájára", a Tronchetto parkolóba igyekeztünk, amely szó szerint szemétből és hulladékból létesült. Itt vaporettora szálltunk idegenvezetőnkkel, Szekeres Veronikával, s a csodás Canal Granden keresztül hajóztunk be az egykori köztársaság, birodalom szívébe, a Szent Márk térre. A csatornán haladva le- és felszálló embertömeg, ámuló és bámuló utazók a világ minden szegletéből, kattogó mobilok és fényképezőgépek, s nem utolsó sorban türelmes és elfogadó helybeliek gyűrűjében sodródtunk. Aki még soha nem kóstolt bele az olaszos temperamentumba, a hangos, pörgő, kaotikus életvitelbe, az egy pillanatra meg is ijedt. Hova is került? Mi ez a napsütötte őrület? De a nobilis Velence még ezen a zsúfolt, kavargó és kíváncsi délutánon sem veszített eleganciájából és tartásából. Az egész várost, olyan lenyűgöző és nemes büszkeség uralja, melyet a levegővel együtt az ember magába szippant, vagy épp fordítva, maga a város szívja és formálja magába látogatóit. Olyan, mint egy csábító, céltudatos, okos szerető. Nem hiába Casanova városa! Mindenkit észrevétlenül és akaratlanul magába bolondít, megbabonáz. Nincs ember, aki hatása alá ne kerülne, be ne hódolna. "Velence, tégy velem, amit akarsz!" Az ember már az első itt töltött óra után eldönti: "Biztos, hogy ide visszajövök!" A víztükör ékszerei , a San Giorgio Maggiore, a San Michele, a Giudecca , a Ca? d?Oro, a La Fenice, a Santa Maria della Salute, a reneszánsz paloták eleganciája, a csurig megtelt teraszok, éttermek, gondolák, motorcsónakok és egyéb vízi járművek látványa magával ragadó volt. "Partot" érve nyakunkba vettük a várost, s közben audio guidon keresztül hallgattuk idegenvezetőnk meséit. Erőltetett menetben haladtunk a nevezetességek felé. A Piazetta, majd a Szent Márk tér, s a rajta emelkedő "aranyos"templom, a harangtorony, a Dózse palota, az oszlopok, a Rialto-híd, a Sóhajok hídja, San Zaccaria, a Danieli szálloda ,hangulatos sikátorok, s még sorolhatnánk, mi minden vett le a lábunkról bennünket pazar szépségével. Az egész város tele volt emlékkel és varázslattal. Itt minden közel volt, még ami távolinak tűnt, az is. A hatalmas óceánjárók komótos magabiztossággal úsztak be. A kis helyi közlekedési eszközök, mint egy kontraszként, - csak a saját dolgukkal törődve - fürge eleganciával, dacosan és a soha el nem feledett tartással, - mely minden velenceit összetéveszthetetlenül jellemez - siklottak a velencei lagúnák víztükrén, ami,- nota bene turista- minden látszat ellenére csakis az övék! A város az időtlen szépség, az emberi képzelet, alkotómunka magas iskolája. A serenitas rózsás-vöröses-arany atmoszférája napfénybe burkolózva szinte beleömlött a lagúnákba. A patina, melyet magán visel Velence minden négyzetcentimétere, az összes városnál nosztalgikusabbá és maradandóbbá teszi. Aznap is jól érzékelhető volt, hogy az idelátogatók viselkedésében is módosulást indikál a város pompája és hangulata. Itt muszáj a serenissima elvárásainak megfelelni, itt rácsodálkozni, alázattal hódolni kell, sőt, tanulatlan, ösztönös eleganciával kell létezni, s ezen még a szelfibotok, a szalmakalapok és hűtőmágnesek hada sem ronthat. Később áthajóztunk Murano szigetére, ahol egy virtuóz üvegfúvó, Frattin mester több száz éves műhelyében láthattuk az üvegkészítés mozzanatait. Egyik diákunk ki is próbálhatta. Bejártuk szinte a sziget egészét, megnéztük Szent Gellért püspök ereklyéit, láthattuk a templomot, ahonnan útnak eredt hazánkba, az építészeti műremekeket,s az üvegből készült köztéri szobrokat. A nap végeztével jesoloi szállásunkra utaztunk. Az éjszaka másképp alakult. Míg Velence a kultúra és a művészet tömény fellegvára volt, addig az Adria partján létesült kisvárosban fellélegezhettünk és ellazulhattunk! Igaz, szinte nyári időszakra emlékezető forgatag fogadott bennünket. Elmentünk "olaszosat" vacsorázni, majd a telihold sápadt fényével ölelkező tenger vízében megmártóztunk. Varázslatos élmény volt! Reggeli után lementünk még egyszer a partra. Ki kagylót szedett, ki fotókat készített, mások csak szimplán lubickoltak a látványban és a napfényben. A 2. napra két helyszínt terveztünk. Aquileiaban megtekintettük az egykor rendkívül jelentős római város maradványait és a szépséges mozaikokat rejtő bazilikát, mely a világörökség része. Kertjében épp vásárnapot tartottak. A befejező program a duinói kastély lett volna, ám a társaság nagy része már "kultúrsokkot" kapott, így közkívánatra rugalmasan módosítottunk a befejező momentumon. Megebédeltünk Monfalconeban, s irány a tengerpart. Napfény, fürdés, jó zene, felfrissülés, óriási hangulat! Aztán indulás haza.
Velence mindenkiben nosztalgiaként él tovább. A közös élmények, a nagy kékség, a város impozáns és ellenállhatatlan bája, s nem utolsó sorban a közös éjszaka hangulata olyan impulzus volt csapatunk számára, melyet míg élünk, emlegetni fogunk! Bátran kijelenthetjük, hogy e két aktív és élménygazdag nap alatt többet tanulhattak a diákok az élet dolgaiból/ról, mint hónapok alatt az iskolapadban. Elsősorban megtanulhatták önmaguk határait, a felelősségtudatos gondolkodást, az alkalmazkodást. Felismerhették, hogy ösztöndíjukból hasznos dolgokat is lehet "venni", például örök élményeket. Gyakorolhatták az idegen nyelven való megszólalást. Megismerhették, hogyan kell praktikusan és célszerűen viselkedni más országokban, "szembenézhettek" egy Bellini vagy Tintoretto festménnyel, Palladio munkáival, bizánci és reneszánsz remekekkel. Nem utolsó sorban megtapasztalhatták, milyen sok a szépség a világban, melyek felé érdemes nyitni! Szívet és lelket! Mi, a "Rázsóban", így (is) neveljük és növeljük művelt, értékes és céltudatos emberré a diákokat.
Néhány KÉP a nagy útról